kép kép kép kép

Eseményeink

(Színek: saját külső)

Jelenleg nincs megjeleníthető aktuális esemény.

Statisztika

2017. 08. 22. 22:32
Látogatók:
Ma: 185
E hónapban: 3172
Összesen: 339861
Oldal-megtekintések:
Ma: 303
E hónapban: 6937
Összesen: 622250
Utolsó látogatás:
2017. 08. 22. 22:31
1913. nov. 6.

 

 

 

Ismereteink szerint már Don Bosco is tervezte a Monarchia-beli megtelepedést, és maga is kifejezte fiainak mihamarabbi Magyarországra telepedésének vágyát, de igazán majd halála (1888) után őt a Szalézi Társaság vezetésében követő tanítványa és atyai jóbarátja, Don Michele Rua irányítása alatt kerül sor a Kongregáció ugrásszerű fejlődésére és világon való széles körű elterjedésére. Don Bosco és a szaléziak tevékenységének magyarországi megismertetésében és jóhírük terjesztésében oroszlánrészt vállalt két, Partiumból (Máramaros-megye) származó, lánglelkű apostol: Lovag Lonkay Antal (1827-1888) piarista tanár-irodalmár, újságíró, műfordító, az első magyar Szalézi Munkatárs és Dr. Zafféry Károly (1840-1919) pedagógus, gimnáziumi tanár, az első magyar szalézi szerzetes. Előbbi maga is háromszor találkozott ill. szoros kapcsolatot tartott fent Don Boscóval, és állandó magyar tudósítójának számított, utóbbi immár fogadalmas szaléziként szervezte meg a magyar szaléziak toborzását, képzését és hazatelepítését. Zafféry atya lázas szervezőmunkát végzett, évente többször járt haza szalézi toborzókörútra. Az ily módon megszólított és a szalézi ügynek megnyert fiatalok 1902-től bő egy évtizeden keresztül az Észak-Olaszország Cavaglia város szalézi Szent István Házának növendékeiként kaptak alapos és sokoldalú szalézi kiképzést olasz és magyar nyelven. Egészen addig, míg az 1913-as esztendőben végre meg nem valósultak a várva várt hazatérés feltételei.

 

Tartományunk lelkiismeretes és történelmünket precíz alapossággal és szisztematikusan feldolgozó krónikása, Ádám László atya (a szombathelyi szalézi jelenlét megalapítója és a szép templom építtetője) így említi ezt a napot:

 

"Az évről-évre megismétlődő ballagások után elérkezett végre egy nap – 1913. november 3-a – mikor az egész intézet ballagást rendezett, de már nem Torino, hanem Magyarország felé. (...) A harmadik és második osztályt végző növendékek kis csapata (...) egy magyar pap s néhány kispap vezetésével útrakelt az új élet kapuja felé.
Tizenkét évig pusztították a pagnottát s a papirost a cavagliai bagolyvárban a leendő magyar szaléziak."

 

A szívet dobogtató eseményről pedig a továbbiakban olvassuk a krónikás, Váraljai József növendék személyes beszámolóját:

 

"(...) A nyári szünet vége felé tudtuk meg a hírt. Egyszerre hazafias láz tünetei mutatkoztak az egész vonalon. Már nem szívesen beszélgettünk olaszul. Megindult a magyarosodás. Még a templomi latin szövegeket is magyaros kiejtéssel énekeltük. (...) Napok óta folyt a csomagolás.

November harmadikán buzgó szentmise-hallgatás és szentáldozás után, úgy három óra tájban, szakadtunk el a „fészektől”. A kapuban hálás, könnyes csókot nyomtunk jó igazgatónk s jóságos mamánk kezére. A kijárat jobb oldalán állt Don Zafféry. Jobbját magasba lendítve buzdított bennünket: „Fiaim, szeressétek Jézus Szentséges Szívét!” (...)
Azzal nekivágtunk az éjszakának. Vállunkon vittük személyi poggyászunkat, s másfél órás meneteléssel tettük meg az utat Santhiáig. Itt ültünk vonatra. Novarában az állomáson várakozott reánk Antal János, a második gyakorlóévet töltő papnövendék. Milánóban hosszan rostokoltunk. Egyesek belátogattak a közeli intézetbe. Triesztben Gyuricza József segítőtestvér jött kit elénk az állomásra. Laibachban megháltunk, s egy napot töltöttünk. Éppen épülőben volt a templom. Jól megvendégeltek, s az intézeti növendékek tornamutatványokkal szórakoztattak bennünket. Az állomásra menetelkor tilos volt hangosan magyarul beszélnünk. Pragerhofban az állomáson töltöttük az éjszakát... Miksavárnál kitörő éljenzéssel s a szózat eléneklésével köszöntöttük a magyar hazát. Hajnali hat órakor futott be a vonatunk Csáktornyára. Mindenki ébren volt. A Himnuszt énekeltük el. Egy kalauz kintről meg is kérdezte: Kicsodák maguk? – Jövünk haza! - szakadt ki belőlünk a felelet. (...)

November 6-án tizenegy óra tájt értünk a Déli pályaudvarra. Robitsek címzetes kanonok fogadott bennünket. Friss reggelivel várta pártfogoltjait. (...) Külön villamoson mentünk át az óbudai gázgyár MÁV vasútállomásra. Itt füstösre ültünk át, s folytattuk utunkat. Délután 2 órakor érkeztünk hosszú utunk utolsó állomására: Nyergesújfalura. (...) Szemergő eső fogadott, s hamarosan zuhogott ránk az őszi áldás. Ám Kiss Aladár kalauzolásával, aki Szentkeresztről lejött fogadásunkra, lelkes vidámsággal vettük nyakunkba Bajóton át, a zarándokok utját. Lucskosan, féltérdig sárosan vonultunk be a kegytemplomba hálánkat leróni. Itt új igazgatónk fogadott bennünket atyai szeretettel. Olasz beszédébe már magyar szavak is csúsztak be. Majd elfogyasztottuk farkasétvággyal a párolgó paprikás burgonyát, s melléje a friss magyar kenyeret. De más volt ennek az íze, mint a túlszikkadt, ízetlen talián pagnottának! A szokatlan paprika jól meg is köhögtetett! – Vacsora után összeállítottuk az állomásról szekéren felszállított vaságyakat, s derékaljakat raktunk beléjük. Új lepedők s takarók kerültek rájuk. 1913. november 6-át írtak. Csütörtöki nap volt.
Pár napi kellemes pihenés után berendezkedtünk. Hevenyében új iskolapadok is készültek. Miután pedig 11-12-én az újonnan fölvett növendékek is megérkeztek, megkezdődött a tanítás magyar nyelven, magyar tanításterv alapján.”

 

A konklúzió ünnepi kiáltványba illő, méltó szavait hagyjuk meg ismét a maga eredetiségében Ádám László atyának:

 

"(...) hálás szívvel köszönjük meg a gondviselő jó Istennek, hogy annyi erkölcsi és anyagi áldozat nem maradt eredmény nélkül, s végre is valóra vált Don Bosco szíve vágya s lovag Lonkay Antal álma. Magyar földön is megindulhatott a munka a veszélybe sodródott ifjúság megmentésére, mégpedig történelmi fontosságú időben: 1913-ban, a Szentkereszt győzelmének tizenhatodik évszázados jubileumi esztendejében. Nagy szenvedések s nagy átalakulások közeledtét hirdette a jubileumi harangzúgás. Hogy az áttelepülő magyar szalézi műnek mind a kettőből ki kellett vennie a részét, azt az a körülmény is szemléltette, hogy édes hazánk egyik legnagyobb kereszt-kegyhelyét, Péliföldszentkeresztet tűzte ki Isten a település helyéül." (Ádám László, A magyar rendtörténet, Speciális rész V.)

 

Hát ez és így történt 100 évvel ezelőtt! Reményünk szerint az ünnep és a kezdeti lelkesedés az imádságos, azaz hálát adó, kérő és engesztelő emlékezés erejében megelevenedik!


0 hozzászólás.

Mielőtt az elküldés gombra kattint, kérjük ellenőrizze, hogy minden mezőt kitöltött-e! Minden mező kötelezően kitöltendő, de az e-mail cím nem fog megjelenni a hozzászólásoknál.

Kérem, írja be a képen látható művelet eredményét:

Kérem, írja be a képen látható művelet eredményét. =