Bemutatkozás

Kik is állnak ill. mi húzódik meg a Szent Kvirin Szalézi Plébánia- és Rendházközösség elnevezés mögött?

és

Nézzük őket kicsit konkrétabban.

Bosco Szent János

„Don Bosco”

(1815-1888)

1815. augusztus 16-án született Castelnuovo közelében (Torinói egyházmegye), egy kicsiny falucskában, Becchiben. Már kisgyermekként csodálattal nézte a vándor komédiásokat, utánozta bűvészmutatványaikat és akrobata mutatványaikat. Tehetsége volt ezekhez, hamarosan már a templomtéren is bemutatkozott, olyan sikerrel, hogy a környékbeli fiatalok kedvenc mutatványosa lett. Ő azonban többre vágyott: apostolkodni, embereket segíteni és szolgálni. A szegénység miatt nehéz ifjúkora volt, de egy gondviselésszerű találkozás segített rajta. Castelnuovó káplánja eltévedt az erdőben, és Giovanni vezette a városba. Útközben nagyon őszintén elbeszélgettek, ettől kezdve a káplán maga támogatta anyagilag tanulmányait. 1841-ben pappá szentelték és ezután minden erejét az ifjúság nevelésére szentelte, jórészt bölcs lelkiatyja, Szent Giuseppe Cafasso útmutatása, lelkivezetése és példája nyomán. Megalapította a Szalézi Szent Ferencről elnevezett szalézi rendet, illetve annak női változatát, a Mária, a Keresztények Segítője Leányainak Társaságát. Ezekben tanították az ifjúságot mesterségre és egyszerű, vidám, felszabadult keresztény életre. Az isteni gondviselés iránti bizalma, derűs lelkülete mindenkit magával ragadott. Napi igen tevékeny élete mellett hihetetlen termékeny írói munkásságával a vallást védelmezte. Torinóban halt meg, 1888. január 31-én. Halálakor iskoláikban és otthonaikban már 130000 fiú nevelkedett.

Szombathelyi letelepedésünk története

A szaléziak szombathelyi letelepítését sédeni Ambrózy Teréz bárónőkezdeményezte 1920-ban. Akkor találkozott először személyesen magyar szalézi atyával és elhatározta: „Ha térdig koptatom is a lábam, betelepítem őket Szombathelyre.” Terve egy fiúinternátus létesítése volt szegényebb gyermekek számára – szalézi szerzetesek felügyeletével.

Gyűjtést indított, kihasználta rokonai és barátai széleskörű összeköttetéseit, mindenkit megállított, mindenhová bekopogott, Gróf Mikes János megyéspüspököt is felkereste. A főpásztor örömmel adta engedélyét a gyűjtéshez, sőt a bárónő kérésére azt is megengedte, hogy erre a célra a székesegyházban egy külön adományperselyt helyezzenek el. Az egyházi személyek mellett a város nagynevű személyiségei is támogatták az elképzelést.

Amikor összegyűlt egy jelentősebb összeg, a bárónő felkereste Dr. Szabó István városi főügyészt, és segítségét kérte a további ügyekben. Ambrózy bárónő a fiúinternátust a szombathelyi vasútállomás környékére képzelte el, de a főügyész meggyőzte őt arról, hogy az intézetet a Perinthez közel eső területen kellene felépíttetni, mivel az ott élő emberek sokkal jobban rászorulnak a szociális és anyagi támogatásra, mint a város más részein élők.

Mikes püspök is bekapcsolódott a gyűjtésbe, és cikket íratott a Szaléziakról a Vasvármegye című újságban, valamint körlevélben kérte az egyházmegye papságát, hogy segítsék a gyűjtést. 1926-ban Dr. Vass József népjóléti miniszter egyik beszédében elmondta, hogy szeretne Szombathelyen valamilyen katolikus intézményt létrehozni. Az egyházközségi tagok figyelmébe ajánlották a bárónő és a Mikes püspök által felkarolt szalézi ügyet. Vass miniszter az első építési terveket kicsinek találta – el sem fogadta –, és kijelentette: „Nagyobb szabású művet akarok létrehozni Szombathelyen. Az egyházközségtől csak a terület bekerítését kérem, a többit majd én megszerzem az államkincstártól.” 1927-ben „téglacédulák” néven indítottak gyűjtést, majd az egyházközség és a Szalézi Társaság új terveket készíttetett. Vass miniszter az új tervet elfogadta, azután megalapították az építőbizottságot és megvásárolták a telket. Mikes püspök elnökletével összeült az építőbizottság a „püspökvárban”. A gyűlésen a főpásztor határozatként mondta ki, hogy az egyházközség a tanoncotthon vezetését a szaléziakra bízza.

Az egyházközség tanácsa pedig átalakult a Szalézi Intézet építőbizottságává, és 1928. június 26-án megkezdődött az építkezés Brenner János építészmérnök tervei alapján és irányításával. Az építési vállalkozó Kopfensteiner Manó volt. A munkálatok tizennégy hónapig tartottak. Az internátus elkészültével a város kötelezte magát arra, hogy tíz évig önköltségen vizet biztosít a szalézi tanoncotthonnak, és ingyen megépítteti a csatornát. Az intézet hivatalos neve – az egyházközség kérésére és Vass miniszter beleegyezésével – Római Katolikus Egyházközség Dr. Vass József Tanoncotthon.

1929. augusztus végén érkezett Szombathelyre Ádám László szalézi szerzetes, az intézet első igazgatója, valamint az első plébános, Koller József atya. A kispapok és rendtársak szeptember elején költözhettek be. Az oratórium még abban a hónapban megnyitotta kapuit. Kezdetben 220, pár év múlva már 500 növendéket tartottak nyilván. Az iskolából kimaradt serdülő fiúkat minden este a munkaidő után 9-ig, míg az iskolába járó fiúkat szombaton és ünnepnapokon várták a szerzetesek játékkal és tartalmas foglakozásokkal.

A házban több kör működött: Don Bosco-kör, Szent József Társulat, Don Bosco Énekkar. Az igazgató munkáját – a fiúk gondozását, felügyeletét – a megalakult Szalézi Munkatársak Hölgygárdája segítette. A tanoncotthon 110 férőhelyet tudott biztosítani. A tanoncnevelés mellett a környék munkáscsaládjainak fiúgyermekeivel is foglalkoztak, vasárnap délutánonként az udvaron csapatostul gyűltek össze a környék szegény gyermekei. A nagy munkabírású Ádám László atya – miként Bosco Szent János (a szalézi rend alapítója) is hetven évvel azelőtt Torinóban – felkereste a Szombathelyen működő üzemeket és iparos mestereket, hogy ellenőrizze a tanoncok munkahelyi körülményeit. A város utcáit járva gyakran leszólította az embereket és kért: pénzt, élelmiszert, használható bútorokat.

Közismert az a történet, hogy amikor az emberek meglátták őt Szombathely utcáin, sokan sietve elkerülték, vagy átmentek a túloldalra, hogy ne kelljen Ádám atya kérő, adakozásra bíztató szavát meghallgatniuk. Pénzt nem minden esetben kapott, ilyen esetben volt, hogy szerényen megjegyezte: az illető személyes holmiját (például az óráját) is elfogadná. Amikor szerencsével járt, rögtön eladta, amit kapott, a pénzből élelmiszert vett az otthon lakóinak.

1930. január elsején megalakult a Szent Kerény Szalézi Plébánia. A szerzetesekre bízták Újperint és Sorokmajor híveinek lelki gondozását. 1929-35 között a szentmiséket a „szükség-templomban” (a későbbi színházteremben) tartották. 1932-ben elkezdődött a templom építése, majd 1938-ban szentelték fel Szent Quirinus sziszeki püspök és vértanú tiszteletére. A kultúrház 1936-ban nyitotta meg kapuit. 1937-ben Ádám atya hívására – Grősz József megyéspüspök engedélyével – Olaszországból hazánkba jöttek, és a szomszédos Olad községbe telepedtek le a Szalézi Nővérek, akik az elemi iskolában tanítottak, délután pedig a környék szegény leánygyermekeivel játszottak. Pár év múlva az újonnan létesített napköziotthonos óvodában is felügyelték az apróságokat.

(Összeállította: Horváthné Simon Katalin)