Történetünk
A szaléziak szombathelyi letelepítését sédeni Ambrózy Teréz bárónőkezdeményezte 1920-ban. Akkor találkozott először személyesen magyar szalézi atyával és elhatározta: „Ha térdig koptatom is a lábam, betelepítem őket Szombathelyre.” Terve egy fiúinternátus létesítése volt szegényebb gyermekek számára – szalézi szerzetesek felügyeletével.
Gyűjtést indított, kihasználta rokonai és barátai széleskörű összeköttetéseit, mindenkit megállított, mindenhová bekopogott, Gróf Mikes János megyéspüspököt is felkereste. A főpásztor örömmel adta engedélyét a gyűjtéshez, sőt a bárónő kérésére azt is megengedte, hogy erre a célra a székesegyházban egy külön adományperselyt helyezzenek el. Az egyházi személyek mellett a város nagynevű személyiségei is támogatták az elképzelést.
Amikor összegyűlt egy jelentősebb összeg, a bárónő felkereste Dr. Szabó István városi főügyészt, és segítségét kérte a további ügyekben. Ambrózy bárónő a fiúinternátust a szombathelyi vasútállomás környékére képzelte el, de a főügyész meggyőzte őt arról, hogy az intézetet a Perinthez közel eső területen kellene felépíttetni, mivel az ott élő emberek sokkal jobban rászorulnak a szociális és anyagi támogatásra, mint a város más részein élők.
Mikes püspök is bekapcsolódott a gyűjtésbe, és cikket íratott a Szaléziakról a Vasvármegye című újságban, valamint körlevélben kérte az egyházmegye papságát, hogy segítsék a gyűjtést. 1926-ban Dr. Vass József népjóléti miniszter egyik beszédében elmondta, hogy szeretne Szombathelyen valamilyen katolikus intézményt létrehozni. Az egyházközségi tagok figyelmébe ajánlották a bárónő és a Mikes püspök által felkarolt szalézi ügyet. Vass miniszter az első építési terveket kicsinek találta – el sem fogadta –, és kijelentette: „Nagyobb szabású művet akarok létrehozni Szombathelyen. Az egyházközségtől csak a terület bekerítését kérem, a többit majd én megszerzem az államkincstártól.” 1927-ben „téglacédulák” néven indítottak gyűjtést, majd az egyházközség és a Szalézi Társaság új terveket készíttetett. Vass miniszter az új tervet elfogadta, azután megalapították az építőbizottságot és megvásárolták a telket. Mikes püspök elnökletével összeült az építőbizottság a „püspökvárban”. A gyűlésen a főpásztor határozatként mondta ki, hogy az egyházközség a tanoncotthon vezetését a szaléziakra bízza.
Az egyházközség tanácsa pedig átalakult a Szalézi Intézet építőbizottságává, és 1928. június 26-án megkezdődött az építkezés Brenner János építészmérnök tervei alapján és irányításával. Az építési vállalkozó Kopfensteiner Manó volt. A munkálatok tizennégy hónapig tartottak. Az internátus elkészültével a város kötelezte magát arra, hogy tíz évig önköltségen vizet biztosít a szalézi tanoncotthonnak, és ingyen megépítteti a csatornát. Az intézet hivatalos neve – az egyházközség kérésére és Vass miniszter beleegyezésével – Római Katolikus Egyházközség Dr. Vass József Tanoncotthon.
1929. augusztus végén érkezett Szombathelyre Ádám László szalézi szerzetes, az intézet első igazgatója, valamint az első plébános, Koller József atya. A kispapok és rendtársak szeptember elején költözhettek be. Az oratórium még abban a hónapban megnyitotta kapuit. Kezdetben 220, pár év múlva már 500 növendéket tartottak nyilván. Az iskolából kimaradt serdülő fiúkat minden este a munkaidő után 9-ig, míg az iskolába járó fiúkat szombaton és ünnepnapokon várták a szerzetesek játékkal és tartalmas foglakozásokkal.
A házban több kör működött: Don Bosco-kör, Szent József Társulat, Don Bosco Énekkar. Az igazgató munkáját – a fiúk gondozását, felügyeletét – a megalakult Szalézi Munkatársak Hölgygárdája segítette. A tanoncotthon 110 férőhelyet tudott biztosítani. A tanoncnevelés mellett a környék munkáscsaládjainak fiúgyermekeivel is foglalkoztak, vasárnap délutánonként az udvaron csapatostul gyűltek össze a környék szegény gyermekei. A nagy munkabírású Ádám László atya – miként Bosco Szent János (a szalézi rend alapítója) is hetven évvel azelőtt Torinóban – felkereste a Szombathelyen működő üzemeket és iparos mestereket, hogy ellenőrizze a tanoncok munkahelyi körülményeit. A város utcáit járva gyakran leszólította az embereket és kért: pénzt, élelmiszert, használható bútorokat.
Közismert az a történet, hogy amikor az emberek meglátták őt Szombathely utcáin, sokan sietve elkerülték, vagy átmentek a túloldalra, hogy ne kelljen Ádám atya kérő, adakozásra bíztató szavát meghallgatniuk. Pénzt nem minden esetben kapott, ilyen esetben volt, hogy szerényen megjegyezte: az illető személyes holmiját (például az óráját) is elfogadná. Amikor szerencsével járt, rögtön eladta, amit kapott, a pénzből élelmiszert vett az otthon lakóinak.
1930. január elsején megalakult a Szent Kerény Szalézi Plébánia. A szerzetesekre bízták Újperint és Sorokmajor híveinek lelki gondozását. 1929-35 között a szentmiséket a „szükség-templomban” (a későbbi színházteremben) tartották. 1932-ben elkezdődött a templom építése, majd 1938-ban szentelték fel Szent Quirinus sziszeki püspök és vértanú tiszteletére. A kultúrház 1936-ban nyitotta meg kapuit. 1937-ben Ádám atya hívására – Grősz József megyéspüspök engedélyével – Olaszországból hazánkba jöttek, és a szomszédos Olad községbe telepedtek le a Szalézi Nővérek, akik az elemi iskolában tanítottak, délután pedig a környék szegény leánygyermekeivel játszottak. Pár év múlva az újonnan létesített napköziotthonos óvodában is felügyelték az apróságokat.
(Összeállította: Horváthné Simon Katalin)
